Drábik János Alapítvány

A gazdasági terhek csökkentéséért

Jó gazda-e az állam?

Jó gazda-e az állam?

(Leviatán új köntösben)

Kormányunk a kulcsfontosságú stratégiai ágazatok visszaállamosítására törekszik. Az energiaszektor esetében az ellátásbiztonság a fő szempont, a bankrendszernél pedig az abnormálisan magas külföldi részarány mérséklése. Stratégiai fontosságúnak tartja a kormány a távközlést is, és részesedni kíván a járműiparban. Tavaly a Magyar Villamos Művek alaptőkéjének megemelésével lehetségessé vált az E.On gázüzletágának visszavásárlása, az idén a magyar-szlovák gázvezetéket építő vállalat és a Főgáz került állami tulajdonba. A takarékszövetkezeti rendszer tulajdonosi körének a megváltoztatása, az Antenna Hungária és a hulladékgazdálkodás megvásárlása voltak a további lépések. Állami tulajdonba kerül egy sor kórház és iskola is (Lásd erről Bod Péter Ákos vagy Farkas Zoltán cikkét).

Ez a törekvés az ellenzéki pártok ádáz kritikájával találkozik. A liberális demokrácia és a piacgazdaság elveivel ellentétesnek, az autokrata gazdaság- és társadalomszervezés jellemzőjének tartják. Elítélte az állami szektor kiterjesztését Kornai János neves közgazdász is, aki mintha megfeledkezett volna saját tételéről, ami világhíressé tette. A hiányt, az alacsony hatékonyságot a szocializmusban nem a mindenre kiterjedő állami tulajdon okozta, hanem a „puha költségvetési korlát”, amely alatt Kornai a szocialista gazdasági rendszerek azon, paternalizmusnak nevezett elkötelezettségét értette, hogy politikai-társadalmi célok (főként a teljes foglalkoztatottság) érdekében nem hagyják tönkremenni és a költségvetésből kisegítik a rosszul gazdálkodó, veszteséges vállalatokat. Cikkemben nem az egyes államosítási aktusok indokoltságával vagy hasznával foglalkozom, hanem az államosítások elméleti hátterével és világgazdasági gyakorlatával.

Margaret Thatcher 1979-es kormányra jutása privatizációs hullámot indított el Nyugat-Európában. Ennek hatására a ’80-as években elhúzódó tudományos vita zajlott le az állami vállalatok hatékonyságáról. A szociáldemokrata kormányok alatt felhízott állami szektort ugyanis a monetarista-neoliberális közgazdászok erősen támadták, versenyképtelenséggel vádolták, mely veszteséget termel és megterheli az állami költségvetést. Az ellenoldal viszont azzal érvelt, hogy a piaci környezetben, versenyközegben működő állami vállalatok hatékonysága elméletileg nem marad el a magánvállalatokétól. Ugyanis szervezeti felépítésük ugyanolyan (részvénytársasági), vezetőiket az igazgató tanács ugyanarról a menedzser-piacról szerződteti, termékeiknek, szolgáltatásaiknak ugyanazon a piacon, versenyben kell helyt állniuk. Alkalmankénti veszteségességük abból ered, hogy fő tulajdonosuk, az állam, olyan követelményeket támaszt velük szemben, amelyek hátrányos helyzetbe hozzák őket. Így például szükség esetén nem bocsájthatják el alkalmazottaikat (hogy a foglalkoztatás szintje ne csökkenjen), termékeik, szolgáltatásaik árát nem növelhetik a piaci lehetőségeknek megfelelően (hogy az árszínvonal ne emelkedjen), nem vonulhatnak ki a veszteséges szektorokból (hogy a szolgáltatások szintje megfelelő maradjon). Azaz: az állami vállalatoknak úgy kell működniük, hogy elősegítsék a szociáldemokrata kormányok gazdasági-társadalmi céljainak a megvalósulását.

El kell fogadnunk az elméleti tételt: az állam nem rosszabb gazda, mint a magántőkés. Politikai döntés kérdése, hogy társadalmi céljait egy kormány hogyan valósítja meg: jobban megadóztatja a magánszektort, a magánvállalatok saját tulajdonában tartott részvényein keresztül jut nagyobb költségvetési bevételhez, vagy közvetlenül kézbeveszi vállalatok, szektorok irányítását. Ugyanakkor a fejlődő és feltörekvő országokban természetszerűleg magasabb az állami tulajdon aránya a tőkepiac fejletlensége miatt. (Nem szabad elhallgatnunk viszont, hogy a nemzetközi tapasztalatok szerint az állami vállalatok működése jelentős korrupciós kockázattal jár. Európában Ausztria, Olaszország vagy Franciaország erre a példa.)

„Fiam, fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld” – oktatá Mefisztó a diákot Goethe örökbecsű szavaival. Ezért nézzük a gyakorlatot. Az Economist idei június 21-ei száma arról ír, hogy az állami kapitalizmus – a korai elhalálozásához fűzött várakozásokkal ellentétben – jelenti jól van, él és virul. Leviathan as capitalist (A cikk címe: Leviathan as capitalist – ez utalás Thomas Hobbes-nak, az angol felvilágosodás filozófusának fő művére, melyben az államot óriási szörnynek festette le.) Kínában a tőzsdei részvények 60 százalékával azon vállalatok rendelkeznek, ahol az állam a többségi tulajdonos. Oroszországban és Brazíliában ez az adat 30-40 százalék, és nincs arra utaló jel, hogy az állam feladná ezen pozícióit. (Még Svédországban és Hollandiában is 5 százalék az állami tulajdon aránya.) Brazíliában és Indiában leállt a privatizáció, a franciák bővítik az állami szektort. Pitti Zoltán számításai szerint a magyar társas vállalkozásokon belül az állami és önkormányzati tulajdon aránya 2010-ben mintegy 12 százalék volt, míg az EU 27-ek átlaga 18 százalék (Idézi Bod Péter Ákos).

Az állami szektor megítélése kétes: hol a kapitalizmus legfelső fokának, hol a kapitalizmushoz vezető útnak tekintik; egyesek szerint pénznyelő fekete lyuk, mások szerint jövedelmező befektetési lehetőség. Aligha érthetünk egyet azzal, hogy az állami szektor csak átmeneti jellegű lenne. Japánban, Dél-Koreában és a délkelet-ázsiai kis tigrisekben a kiterjedt állami szektor és a széleskörű állami beavatkozás nem átmeneti jelenség, hanem e sikeres gazdaságok típusa, sajátos modell, a kapitalizmus egy válfaja. A Morgan Stanley pénzintézet elemzése szerint 2001 és 2012 között Európában, a Közép-Keleten, Afrikában és Latin- Amerikában az állami vállalatok részvényei jobban teljesítettek a tőzsdei átlagnál (The Economist June 21st, 2014).

 Egy Musacchio-Lazzarini nevű szerzőpáros (az előző a Harvard közgazdásza, a másik brazil) az államkapitalizmus új korszakáról, „újrafeltalálásáról” írt könyvet. Szerintük eltűntek azok az állami vállalatok, ahol Leviatán volt a vállalkozó (azaz az állam közvetlenül irányított és gazdasági-társadalmi céljait közvetlenül a vállalaton keresztül valósította meg) és „Leviatán új köntösben jelent meg: többségi vagy kisebbségi részvényesként vagy közvetett beruházóként”. Az első változat főleg Kínára jellemző. A második változatban az állami kisebbségi részvénycsomag lehetővé teszi, hogy a fontosabb döntések az állami elképzeléseknek megfelelően történjenek. A harmadik esetben az állam fejlesztési bankja vagy nyugdíjalapja révén vásárol jövedelmező részvényeket magánvállalatokban. Konklúziójuk: Leviatán ezen új inkarnációi egészen sikeresen működnek. A norvég Statoil a világ egyik legjobban irányított nagyvállalata. Továbbá: Leviatán segítségére van a magánszektornak is, hiszen bővíti a finanszírozási lehetőséget, ahol a tőkepiac fejletlen (The Economist June 21st, 2014.).

Fukuyama tétele tehát e területen is megbukott; az állam, mint tulajdonos továbbra is fontos gazdasági szereplő, a liberális gazdaságpolitika nem vált kizárólagossá. Különösen igaz ez Délkelet-Ázsia sikerországaira és a feltörekvő gazdaságokra. Kétségtelen, hogy ezekben a térségekben az állami tulajdon magas aránya és az állam gazdasági beavatkozásának kiterjedt rendszere együtt jár az autokrata politikai berendezkedéssel. De ez az összefüggés nem törvényszerű. Nyugat-Európában a szociáldemokrácia fénykorában, a ’80-as évek elejéig igen kiterjedt volt az állam gazdasági szerepvállalása, s ez mégsem ütközött a liberális demokrácia elveivel. A francia politikai gondolkodást az etatizmus uralja, a mindenkori francia kormány „dirigista” módszereket alkalmaz a gazdaságban, de az egyéni szabadságjogokat ez semmilyen módon nem veszélyezteti. Az állami tulajdonnak és szerepvállalásnak a világgazdaságban új, sikeres formái alakultak ki. Ezek szintén nem ellentétesek a liberális demokrácia elveivel.

Hazánkban az állami tulajdon aránya kifejezetten magas, a pénzügyi szférát pedig – szinte egyedülálló módon – a külföldi bankok uralják. Nagyfokú a külföldi profitkivonás. Mindez indokolttá teszi az újraállamosítást. A legfontosabb kritérium az, hogy az államosított tulajdon hozza azt a nyereséget, melybe felvásárlása került. (Mivel a forrás a belső, de inkább a külső eladósodásból származik, e nyereségszint el kell érje az állampapírok hozamát – erre Bod Péter Ákos hívja fel a figyelmet.) Ezért hát sekélyes dolog a hazai visszaállamosításokat ideológiai alapon bírálni. A nagyobb mérvű állami tulajdon és beavatkozás nem feltétlenül jár együtt a politikai rendszer autokrata vonásaival. A miértek és a hogyanok számítanak. A liberalizmus elveiről mindettől függetlenül is vitatkozhatunk (mint ahogy ezt tesszük is.)

 Bp, 2014. augusztus 9.

Kiss Károly

 Megjelent a Magyar Nemzet 2014. augusztus 14-i számában.

 

Felhasznált irodalom:

The Economist June 21st 2014. Leviathan as capitalist.

Bod Péter Ákos: Az állam mint cégtulajdonos. Magyar Szemle, XXIII/5-6. szám, web.

HVG 2014. július 26. Veszélyzónában. Költségvetési zárolások. (Farkas Zoltán)

Kornai János: A hiány. KJK 1981.

J. W. Goethe: Faust, web.

Mi értelme a helyi pénzeknek szolidaritás nélkül?

“… amíg a népesség életszínvonala a méltó megélhetés szintje alatt marad, addig természetes a nagyobb fogyasztási igény.” Erich Fromm

 

MI ÉRTELME A HELYI PÉNZEKNEK SZOLIDARITÁS NÉLKÜL?

 

Röviden: semmi. Számos társadalomtudós véli úgy, hogy az ember egyéni boldogsága egyenes arányosságban áll az adott közösségben élő embertársai iránti szolidaritásával, azaz a kölcsönös segítségvállalással: tehát én segítek a nemzetem egészének pl. azzal, ha a magyar nemzet tagjai által, magyar alapanyagokból előállított termékeket és szolgáltatásokat fogyasztom, hacsak lehetőségem van rá. Még ha tudom, hogy a helyi az mindig drágább lesz, és ha a megszokott komfort rovására talán többet is kell érte ‘utaznom’. Az előbbinek még előnye is van, hiszen segít a szelektálásban; valamint a kóros és közönyös fogyasztással szemben tényleg csak azt veszem meg, amire valóban szükségem van. Végeredményben akár több pénz is maradhat a pénztárcánkban. Gazdasági axióma, hogy ez a folyamat már középtávon a bérek és fizetések növekedését serkenti.

magyartermék
Elsősorban tehát kimondhatjuk, hogy nem a helyi pénz az igazán fontos, hanem a megfelelő gondolkodásmód megléte, amely aztán meghatározza a helyi pénzek fontosságát. Azt gondolni, hogy a helyi pénz – egyik napról a másikra történő – bevezetése után megoldódnak a hétköznapi problémáink és az életszínvonal nyomban az egekbe szökik, ugyanolyan délibáb, mint azt hinni, hogy pénz pumpálása a gazdaságba hasonlóan ‘pozitív’ eredményeket hozna. Pont elég pénz van most is a gazdaságban, csak tudni kell megfelelően elkölteni.

Amennyiben ma az ember nem ismeri fel saját felelősségét a gazdasági életben, addig szükségszerűen abban az illúzióban lesz kénytelen élni, hogy majd egy felettes hatalom (pl.: szülő, intézmény, állam; tehát bárki, csak ne önmaga) megoldja gondjait, vélt vagy valós problémáit. Természetesen nem fogja senki megoldani, és részben ezáltal párhuzamosan lép fel az ún. kognitív disszonancia, amikor is elvárjuk a felettes hatalomtól – általában az államtól – a probléma teljes körű orvoslását, de egy időben elutasítjuk a felettes hatalom minden irányú beavatkozását is, hiszen ti. egy-egy intézkedés másként hat a különböző gazdasági szektorok esetében; vagyis ahol az egyik szektor nyer, a másik biztosan veszíteni fog az állami intervenció során. Igaz tehát a közhellyé vált mondás, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa.

melypont

2014-ben pedig, amikor a globális pénzmozgások több mint 95%-ka spekuláció, a magyar társadalmat már a jövőkép nélküliség, az elidegenedés, az aránytalan jövedelemkülönbségek, ezáltal a megosztottság és az ebből hasznot húzni kívánó radikális szervezetek létrejötte jellemzi.

Igaz, hogy belső elszámolású, nem konvertibilis pénzeszközökkel – forgatható utalványokkal, elektronikus pénzekkel – serkenthetőek lennének a helyi gazdaságok. De a magyar ipar újbóli felélénkítése sem feltétlenül utópia, ha ellenségkép keresése helyett saját felelősségünket is felismerjük, amikor pl. a pénztárnál fizetünk. Ezen törekvések mind a szubszidiaritás elvén alapszanak.

A helyi pénzek (Balatoni Korona, Soproni Kékfrank, Bocskai Korona stb.)[1] pedig csak hozzásegítenek, hogy ne kizárólag a globálisan elfogadott, jogi értelemben vett pénzeszközök (dollár, euró, forint stb.) aránytalan eloszlása, adott esetben hiánya legyen az a gátlóerő, ami akadályozza a helyi közösségek együttműködését és a pénz akadálytalan forgását. A folyamat irányának a lokálistól kezdve a regionálison át a globális felé kell tartania. “Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” Egyfajta hangyaszövetkezeti szintű rendszer kiépítésére kell tehát a hangsúlyt helyezni, kialakítva és fenntartva a részben önellátó, laborista[2] közösségeket. (Jó példa erre az izraeli kibucokra jellemző, alulról építkező szociális kommunák.)

Hangya2010Szövetkezet

Természetesen mindennek csak akkor van értelme és érezhető következménye, ha biztosítjuk a megfelelő keresletet a szövetkezetek, vagy hagyományos termelővállalatok által előállított magyar termékek és szolgáltatások iránt – elsősorban a nemzeti fizetőeszközünk használatával. Mi értelme lenne bevezetni különböző helyi pénzeket, ha fizetésünk legnagyobb részét külföldi termékekre és szolgáltatásokra fordítjuk? Nem is beszélve arról, hogy a kereskedőknek akarniuk kell elfogadni ezeket az utalványokat ahhoz, hogy azokat el is tudjuk költeni. Ehhez pedig már alapvető gazdasági ismeretek birtokában kell lenniük az ellátási lánc minden szereplőjének. Nemcsak horizontálisan, de vertikálisan is együtt kell működniük az egyes szereplőknek a hatékonyság érdekében.

Tehát az első lépés az kell legyen, hogy megismerjük a különböző pénzek hatásait a gazdaságra nézve, és vásárlási mindennapjaink során tudatosan, magyar munkával előállított termékeket és szolgáltatásokat fogyasszunk. Meg kell ismerünk azt is, hogy potosan mi is számít magyar terméknek. Ha ez a törekvés egyszer jelen lesz, akár minden sarkon épülhet majd egy stadion, a bérből és fizetésből élők számára abszolút közömbös lesz. Egyik legjobb minta lehetne egyébként Ausztria, ahol csak végső esetben fogyasztanak import terméket, és vásárláskor elsősorban az “osztrák védjeggyel” ellátot árukat keresik.

Svájci védjegy

A Svájcban – szövetkezeti rendszerben – működő, nem konvertibilis és párhuzamos valutaként szolgáló WIR – elektronikus fizetőeszköz – is csak akkor kerül elő, ha az ország gazdasági nehézségekkel küzd. Amikor viszont Svájc nemzetgazdasága erős, mint most is, akkor a frankot, vagyis a hagyományos fizetőeszközt használják inkább. Napjainkban az jellemzi a WIR-t, hogy a WIR Bank vagy kamatmentes hitelt nyújt, vagy a letétbe helyezett svájci frankért 5%-kal több számlapénzt kap az ügyfél. Mintegy hatvanezer kis- és közepes vállalkozás tartozik a gazdasági közösséghez, ami az ottani KKV szektor 20%-kát jelenti és kizárólag helyben termelt javakat fogyasztanak, amikor WIR-rel fizetnek.

WIR körforgás - Forrás: Székely Csaba - KOMPLEMENTER PÉNZ ÉS A HELYI GAZDASÁGÉLÉNKÍTÉS (2010, 5.old.)

WIR körforgás – Forrás: Székely Csaba – KOMPLEMENTER PÉNZ ÉS A HELYI GAZDASÁGÉLÉNKÍTÉS (2010, 5.old.)

Követendő példa lehet még a svéd JAK Bank rendszer: lényege, hogy kamatmentesen nyújt hiteleket (negatív kamattal terhelve, ösztönözve a helyben történő fogyasztást és a pénz gyors forgatását), és a többi kereskedelmi banktól eltérően a hitelintézet az ügyfelek tulajdonában van; tehát szövetkezeti rendszerben működik. Ez persze nem azt jelenti, hogy a hagyományos kereskedelmi bankok megszűnnének, hiszen párhuzamosan vannak jelen. Stockholm esetében – az erős decentralizált civil szerveződés mellett – a svéd kormány nagy összegű állami támogatásban is részesítette a Svéd Közösségi Bankot.

Ne feledkezzünk meg a német energiaszövetkezeti rendszerekről se - Lakossági Energia Szövetség -, ahol is az elmúlt huszonöt év során több mint 888 civil szerveződés jött létre. Ez a szervezeti háló decentralizáltan állítja elő a helyi villamos energiát és a tagok maguk használják azt fel. A zöldenergiát előállító szervezet taglétszáma 2014-re meghaladja a 136.000-et, aminek 90%-ka magánszemély.

szolidaritas

Itthon Magyarországon, az előbbi folyamatok bármelyikét is nehezen lehetne elképzelni – figyelembe véve a szocializmusból visszamaradt sajátos magyar mentalitást -, és valószínűleg hasonló rendszerek meglehetősen hamar bedőlnének, hiszen folyamatos pénz-kiáramlás figyelhető meg leginkább a multinacionális vállalatokon keresztül, ha csak a hétköznapi import fogyasztási cikkek növekvő trendjét vizsgáljuk. (Víz, tej, só, cukor, hús, zöldségek, gyümölcsök stb.)

A követendő mintákat még hosszasan lehetne sorolni. Az előbb említettekben az a közös, hogy a társadalom jelentős részében megvan a kölcsönös szolidaritás, az együttműködés, az átlagos szintű pénzügyi kultúra és a társadalmi felelősségvállalás, közösen elősegítve és fenntartva ezzel a gazdasági jóllétet. Van mit tanulnunk tőlük.

A korábbiakban felvázolt problémákra való tekintettel tehát olyan rendszerszintű megoldást, módszert kell találnunk és alkalmaznunk, amelyben már új gondolkodásmód és közösségi szellem alakult ki; és ahol az emberek tisztában vannak a pénzrendszer alternatíváival és felhasználási módjaival. Ezek megvalósításával foglalkozik a Drábik János Alapítvány kiemelt programja, a  100.000 Munkahely Program. Az egyénnek is el kell sajátítania azt a minimális szaktudást, amely a mindennapjait jelentősen befolyásoló pénzügyi ismereteihez szükséges. A pénzügyi kultúra fejlesztésével és annak – legalább alapszintű – ismeretével már képesek leszünk hatékonyabban kezelni a gazdasági nehézségeket is. Nemcsak önkritikára és szorgalomra, de erőfeszítésre is szükség van, hogy az egyén időben felismerje a körülötte zajló eseményeket azért, hogy megfelelően tudjon rájuk reagálni. A párhuzamos valutaként szolgáló pénzeszköznek és kiegészítőpénznek tehát nem a puszta jelenléte az, ami biztonságérzetet ad, hanem az általa nyújtott szabadságérzet, ami megfelelő használattal az irányított kényszerpályákat jól megszervezett közlekedésre képes átalakítani. Ehhez az új – és inhomogén – rendszerhez senkinek se kötelező csatlakoznia, de aki veszi a fáradtságot és közösen velünk részt vesz benne, az biztosan jól jár.

-

-

Mily megdöbbentő látvány, amikor egy civilizáció önmagát pusztítja el azért, mert a gyökeresen megváltozott körülmények között képtelen átértékelni az általa követett gazdasági ideológiát.” – Sir James Goldsmith (1933-1997), angol milliárdos és iparmágnás, London Times, 1994 február

 

Lábjegyzetek:
[1] http://www.balatonikorona.hu
[2] Laborizmus: egyfajta szövetkezeti forma, melyben nem a tőke alkalmazza a munkásokat bérszerződés révén, hanem az alkalmazottak bérlik a vállalatot a tulajdonostól és a saját felelősségükre vezetik.

Halász Benjamin

Elhunyt Makkos Albert

Tisztelt Honfitársak, Kedves Barátok, Ismerősök!

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a Drábik János Alapítvány kuratóriumi tagja, Makkos Albert, 2014. augusztus 1-én, életének 71. évében elhunyt.

makkos_albert_2014

Makkos Albert volt Magyarországon az első, aki a devizahiteles csalásról lerántotta a leplet, és vált ezzel több százezer honfitársunk segítőjévé és példaképévé egyaránt. Hosszas betegség után, ám mégis felkészülve a távozásra, békében hagyott itt bennünket, nyugodt szívvel elköszönve szeretteitől, hozzátartozóitól 2014. augusztus 1-én.

Drága Albert! Minden magyar nevében köszönjük, hogy fáklyát gyújtottál nekünk, és példát mutattál arra is, hogyan lehet valaki magyarként egyszerre életvidám, sikeres, pozitív ember ugyanakkor küzdeni akaró és tudó harcos, aki megosztás helyett egyesítette az erőket egy több, mint magasztos cél érdekében. A lángot, amit gyújtottál, tovább őrizzük, és hisszük, hogy a Jóisten oldalán továbbra is segíted majd ezt az országot. Mindent köszönünk!

Dr. Hossó Andrea közgazdász a Világpanorámában

Téma: Miként látják Magyarországot a Londoni Cityből? Valóban hatalmas, de nem mindenható a pénzügyi háttérhatalom. Magyarország 10 éve az Európai Unióban, de mi volt ennek az ára? Miért nem volt előnyös Magyarország számára az uniós csatlakozás? Hogy alakulhatott ki Magyarországon gyarmati gazdaságszerkezet?

%d bloggers like this: